Nálunk a Jézuska hozza az ajándékokat.
A történet
további szereplői: Erik szomszéd, őt, ti, leghűségesebb olvasóim sem ismeritek.
Én is alig. Két idegen, ők hozták Eriket. Fiatal pár, lány és fiú. Továbbá Erik
rokonai (négyen) és két mentős. És egy másik szomszéd, aki muzulmán.
Tehát, nálunk
a Jézuska hozza az ajándékokat, mondta Margitka, ugyanis nekem úgysem lenne
annyi pénzem, hogy megvegyem mindazt, amit ő kért (de az is lehet - ez változó -
a Télapótól). A biztonság kedvéért még megnézte a pénztárcámat, mennyi pénz van
benne, hogy azt majd reggel újra ellenőrizhesse, ha megjött az ajándék…
Az időjárás:
a megszokott göteborgihoz képest hideg. A történet második, befejező részében
azonban már ismét enyhe, esős.
Táj: ennél
fogva enyhén havas, mindenesetre benne van a tél (a Karácsony) ígérete.
Az időpont:
este fél tizenegy.
A cselekmény:
éppen a Duna tv hatórás híreit nézem az Interneten (az egyszerűség kedvéért
maradjunk ennél a változatnál). Néhány napja szélessávú hozzáféréssel
rendelkezünk (többek között mondjuk ezért nincs, vagy nem lenne pénzem
karácsonyi ajándékokra)!
Ám a híreket
nem a hírek kedvéért nézem, igazából apukámnak kapcsoltam be, hátha mondanak
valamit Szaddamról...
Az elképzelés,
mely családi hagyománnyá nemesült (a meglepetés!!!), hogy a Jézuska nem
Karácsony estéjén jön hozzánk, hanem Karácsony estéjének reggelén. Így tudtuk
eddig megoldani. Az idén, hogy Margitka „már" nyolcéves felmerült, hogy
esetleg a fát díszítsük vele együtt s az ajándékok legyenek továbbra is
meglepetés. Aztán ezt mégis elvetettük s maradt a régi bevált: majd segítenek a
fiúk, meg apukám meg Jutka s hamar kész leszünk vele. Ez volt az elképzelés.
Jutka elvitte
Margitkát lefektetni: olvasott neki s majd egyszer csak elaludtak. Margitka
szerint én is le kellett volna, feküdjek legkésőbb tízkor, hogy ne zavarjam a
jézuskajárást...
Az óra tehát fél tizenegy volt, a fiúk is ágyban már, az elképzelés szerint
majd jönnek, már apu is alszik, ő is azonban majd jön, ha vége a híreknek,
addigra Margitka is elalszik, amikor is egyszer csak:
- Helvete,
mondom (ez annyit tesz: az ördögbe is, de szó szerint meg annyit, hogy pokol,
ugyanis a svédek protestánsok - lutheránusok - s ők, ha káromkodnak, akkor ők
tőlem - tőlünk - katolikusoktól
eltérően, ők nem felfelé, hanem lefelé káromkodnak: nem a fen valót, hanem a
lentit hívják "segítségül"). Helvete, szólal meg bennem egy hang,
mintegy válaszul arra a két csengetésre, mely a bejárati ajtón keresztül
mintegy a külvilág kiáltását hozza be a lakásba. Helvete, mondom s rohanok az
ajtóhoz, hogy kinyissam s kinézzek, ki az, aki ilyenkor csenget be hozzánk,
ráadásul kettőt, jó hosszan. Gondolom, már oda minden, Margitka, ha már el is
aludt volna, erre biztos megint felébred!
Mikor alszik el ismét, mikor lesz ebből karácsonyfa-díszítés ! Hozzánk
valóban a Jézuska hozza majd, gondolom, de nem csak az ajándékot, még a fát is
díszítheti, én már alig birok ébren lenni!
Kinézek, ott
van Erik, ő csenget. Előfordult már máskor is, hogy becsengetett, mert nem
tudta a kódot, amivel a lépcsőház ajtaját nyitja, máskor meg igen erősen ittas
volt s haza kellett kísérni. De hogy Eriknek hívják, nem tudtam. Most is igen
ittas volt. Az első pillanatban azt hittem, csak véletlenül csengetett épp
hozzánk, s mikor beeresztettem a lépcsőházba a kaputelefon gombjának
megnyomásával, vissza is akartam húzódni az előszobába, de akkor láttam meg a
két fiatalt, akik csak annyit mondtak, elvesztette a kulcsait! Az eset, Erik este, a klasszikus. Már
legalább két napja volt távol lakásától, s nem találja a kulcsait, de
hazatalált. Útközben elesett valahol s ez a fiatal pár talált rája. Elkísérték
idáig s most tőlem várnak segítséget: telefonálhatnak-e. Kihoztam a hordozható
telefont (ez a rendes hálózati telefonnak egy dróttalanított változata, igen
praktikus) s felhívták a szolgálatos házmestert: kellene egy ajtónyitás: nyema
problem, megadtuk a számomat, s néhány perc múlva telefonált egy lakatos, pár
perc múlva itt van, hány zár van bezárva, mind a kettő, a biztonsági is? 1800
korona (kb 200 euro). Készpénzben s előre fizetve. Hát Eriknek a bukszája is
elveszett s ez mégiscsak sok pénz, majd telefonáljon még, mondjuk,
meggondoljuk! Kérdezgetjük Eriket, hátha kiderül van-e még másnak is kulcsa a
lakásához, nincs! Eközben az ifjú hölgy elment a kocsmába, megnézni, nem
maradt-e ott Erik kulcsa. Nem. Tovább tanakodunk, telefonál a lakatos,
köszönjük, nincs pénz!
Nincs
megoldás! Közben a fiatal férfi bátorítja Eriket, semmi baj, majd találunk
megoldást. Eriknek kezd fájni a gyomra, de annyira, hogy már alig bírja magát
tartani. Mondom, lent a pincében van egy WC, hozom a kulcsot, ha kellene
hánynia vagy ehhez hasonló. Erik közben mond egy-két dolgot. Próbálunk
utánakérdezni, hátha találunk egy világos, tiszta összefüggő foltot az agyában,
ahol megtaláljuk a kulcsot. Nem.
De most jön a
másik szomszéd, Erik szomszédja, egy emeleten laknak. Aj, aj, aj már megint,
Erik. Most tudom meg, hogy Eriknek hívják, meg azt is, hogy híres focista volt,
meg játékvezető. Csak néhány éve iszik, mióta elvesztette feleségét. Még
egyszer elmondjuk, amit eddig tudtunk, összefoglaljuk, s akkor a szomszéd azt
mondja, telefonáljunk Ullanak. Tudod, mondja, Ulla meg Ove. Erik elhunyt
feleségének nővére. Nem, mondja, Erik, ők nem is akarnak hallani rólam, nem
lehet, nekik különben sincs kulcsuk, nem!
S ismét fáj
Erik gyomra, könyörög, segítsünk rajta. A fiatal férfi, nyugtatja, segítünk.
Dehogy, nem segít senki, mondja Erik! Tudom, mit fogok csinálni, mosolyodik el
Erik, megkérek valakit, vigyen el a pokolba! (Na, ugye, mit mondtam nektek?!)
Ez már nekem is sok volt, s beleszóltam, ha bárki is tudná, hogyan lehet oda
eljutni, már túl sokan lennének ott s neked úgysem jutna ott hely! Ez nem
nagyon tetszett neki, de rögtön másról beszéltünk már s a szomszéd elment,
megpróbálja felhívni Ullat. Hozott egy banánt is, hátha attól elmúlik Erik
gyomorfájása. Erik hajthatatlan, nem kéri.
Közben telt
az idő, ott álltunk a lépcsőn, Erik már le is ült, eddig a fűtőtestnek
támaszkodott, bementem, kihoztam egy olyan sátoralját, illetve hálózsák-aljat,
ezt Erik alá tettük, ne a hideg kőlépcsőn üljön. Telt az idő, s lassan megtelt
a lépcsőház is, mert közben megjöttek Erik rokonai is, négyen. Épp kilencen
voltunk már a lépcsőházban. A család férfi tagjai, igen rossz szemekkel néztek
Erikre, ő meg szegény örült ezeknek az embereknek, ennyi ismeretlen után néhány
ismert, talán mégiscsak barátságos arcot láthat. A férfiak rögtön cselekedni
akartak, hol esett el Erik, hátha ott a kulcs, hozzak egy elemlámpát, menjünk,
nézzük meg. Sajnos nincs lámpám, nem baj, elmentek azok lámpa nélkül is.
Elvitték a fiatal párt, mutassák meg, hol találták Eriket. Elköszöntem tőlük
(mintha tudtam volna, soha nem látom már őket), megköszöntem (én, mit köszöntem
én meg?), hogy segítettek s boldog karácsonyt kívántam nekik (talán
lépcsőházigazdai minőségemben?) !
A társaság
egyik hölgytagja átvette az irányítást, az egészségügyben dolgozhatott,
tapogatta Eriket, hol fáj, mit kell tenni: kórházba mégy Erik! Elkérte a
telefonomat vagy odaadtam s már hívtuk is a 112-t (én tárcsáztam, ő pedig
beszélt). Igen hamar jelentkeztek s a hölgy pár perc alatt el is intézte; úgy
tűnt, a sok leépítés és takarékoskodások ellenére is, még mindig működik a svéd
jóléti mechanizmus, máris jön a mentő, pár perc. Hova? Karácsony estéje utca 14
(ezt ti, leghűségesebb olvasóim, ugye tudtátok?). Hát nem jött. Ehelyett
telefonált a központos hölgy s kérdezte, hogy van Erik, mert mégsem talált
autót, de talán most, most már néhány perc múlva, fáj-e még neki, mondtam, fáj,
hullámokban jön, most megint.
Megjött a
társaság férfi tagozata ismét, kulcsot nem találtak. Ők most már percenként
nyitották ki az ajtót, Erik minden alkalommal tiltakozott, hideg van, de ők
annyira aggódtak s remélték minden percben, hogy megjön már az a mentő. S ekkor,
két ilyen ajtónyitás közt, mindenki Eriket nézi, háttal az ajtónak, csak Erik
lát ki igazán meg én, én ugyanis mögötte állok a lépcsőn s akkor azt mondja
Erik, teljesen józanul, ezt még én is el
tudnám vezetni! Mindenki odapillant, megjött a mentő, elég volt már ebből a
megaláztatásból, s még ők is elkapják: egy motor volt, egy mozgássérült
háromkerekű kis járműve (járó-műve)! Mindenki felkacagott s ekkor Erik megint
elkezdte, nagyon fájt neki, a hölgyek már rábeszélték, hogy a mellkasa is fáj,
ő meg rájuk hagyta, ők jobban tudják, s akkor a hölgyek mondták, nem lesz ennek
jó vége, Erik, nem, mondta Erik, nem szabad többé oda menj, ígérd meg, de
ígéret nem nagyon jött, valami morgás, amit a hölgyek jó jelnek vettek s akkor
megjött a mentő. Kikísérték Eriket, mondtam vigye magával a kabátom, amit
ráterítettem, nem kell, jó meleg pokrócuk, plédjük van ezeknek a mentőben.
Erik ráfeküdt
az ágyra, nyögött, a mentősök kérdezték mi a baja, a hölgy - aki egészségügyben
dolgozhatott azt - próbálta mondani, de
a mentősök rákérdeztek, jó-jó, de mit mondjanak majd bent a kórházban, ha ott
megkérdezik tőlük ? Eközben az egyik mentős egy jól irányzott mozdulattal
megnyomta Erik gyomrát, (nyögés) gyomor, mondta a másiknak s már nyugodtabban
csomagolták, tették-vették Eriket. Adatokat is kérdeztek, megtudtam, Erik 72-t
töltötte december elsején.
Már nem
vártam meg, hogy elmenjenek, elköszöntem (megköszöntem, hogy segítettek) s
bementem.
Már mindenki
aludt. Épp elmúlt éjfél. Jutkát megpróbáltam felébreszteni, nem ment. Apukámat
már nem is próbáltam. A fiúkat sem.
Egyedül
láttam a fának. Néhány óra alatt meg is volt. Akkor kimentem, elszívtam egy
cigarettát, a pincébe készültem igazából egy hosszabbítóért, s lám már enyhült
is az idő, ahogy ígértem.
Margitkának,
akinek az egész díszítés készült, nagyon tetszett a fa. Meg az ajándék is. El
is felejtette megnézni, megvan-e még a pénz a pénztárcámban ...
Göteborg
2003.12.25.
